Egy nő alapvetően nem buta, nem ostoba, és nem gondoljuk, hogy nem ért semmihez – mondta a férjem valamelyik nap, amikor arról volt szó, hogy szinte soha nem hisz nekem, ha valamilyen újdonságot vagy megdöbbentő dolgot szeretnék elmesélni neki. De olyan szinten nem, hogy a végén már vérre menően vitatkozunk a dolgok felett, és valakinek be kell bizonyítania hogy igaza van, mert addig nem nyugszik köztünk a levegő. Én ezt egyre inkább nehezményezem, mert úgy érzem, hogy úgy tekint rám ilyenkor mint egy aranyos, de buta gyerekre, és szinte mindig bebizonyosodik, hogy nekem van igazam, de ez a következő alkalommal rajta semennyire sem látszik. Azt hiszem ezt hívják egonak.
A legutóbb például meséltem neki, hogy lehet, hogy megtaláltam a megoldást arra, hogy ne nehéz szívvel kelljen lecserélnem – a munka miatt ugyanis muszáj lesz – a laptopomat, és a régit betenni a fiókba, ahonnan aztán valószínű, mint ahogyan az előzőt sem, ezt sem fogjuk többé elővenni, hanem az almabazar oldalán, ahol használt iphone felvásárlás is van, beveszik a készüléket és segítenek akár új eszköz beszerzésében is. Persze én a mac gépemet akartam lecserélni, ő viszont a telefonját. És mondtam neki, hogy menjünk el, nézzük meg, biztosan mindkettőnk számára tudnak mondani valami olyan ajánlatot, amitől aztán nem lesz nehéz érzés megválni az eszköztől, mert jó gazdához kerülnek. Nem hitte el hogy létezik ilyen oldal. Mondanom sem kell, hogy megmutattam neki, de akkor már nagyon vérig voltam sértődve, hogy megint gyerekként kezel és nem hisz nekem, majd megnézte, elmondta, hogy akkor ide el kell mennünk és lezárt a dolgot. Én nem hiszem, hogy ezt ne tudná máshogy kezelni, de szerintem nem akarja, és ez igen bánt engem. Nem tudom fel tudjuk-e majd ezt oldani valaha is.